A  „Tűz művészete”

Kiállítási koncepció

Dr. Szilágyi András kurátor

وَمَا ذَرَأَ لَكُمْ فِى ٱلْأَرْضِ مُخْتَلِفًا أَلْوَٰنُهُۥٓ ۗ إِنَّ فِى ذَٰلِكَ لَـَٔايَةًۭ لِّقَوْمٍۢ يَذَّكَّرُونَ ١٣

„És alávetette neked azt, amit a földön különböző színekben teremtett. Bizony ez egy jel azoknak, akik figyelmesek.”

Quran, 16:13

A  „Tűz művészete” címmel megrendezett isztambuli kiállítás koncepciója egy 20 évvel ezelőtt, a Getty Museumban megrendezett tárlat gondolatából ered, mely során Catherine Hess kurátor az iszlám üveg és kerámia hatását vizsgálta az itáliai reneszánsz művészetben. 

Az akkori kiállítás számos érdekes részletre világított rá, felelevenítve azt a tényt, hogy a reneszánsz kerámia és üvegművészet alapfogalmai, alapvető technikái is alapvetően az iszlám világ irányából érkeztek Európába melyben Velence szerepe a XVI. századtól felértékelődött. Ezzel párhuzamosan az Oszmán Birodalom alapvetően szintetizálta a klasszikus iszlám világ és a Kelet-Római Birodalom művészetének hatásait, miközben élénk kereskedelmi és kulturális párbeszédbe lépett Európa többi részével, a keleti hatásokat állandó áramlattá téve a nyugati kultúra számára. 

A kiállítás címe, részben tisztelgés a 20 évvel ezelőtti amerikai tárlat előtt, miközben ezt a koncepciót szeretnénk most átültetni a magyar kerámia és üvegművészet valamint a török-oszmán-iszlám kerámia és üvegművészet kontextusába. A török művészet hatása ugyanis a magyar iparművészetre európai társainál is nagyobb és mélyebb gyökerű volt. A mélyen rejtező közös gyökerek révén nagyon hamar és nagyon tartósan talált utat a török hatás a magyar népművészetbe mind technikái, mind ábrázolásmódjai révén. A török vazallusként a XVII. század során fennálló Erdélyi Fejedelemség udvarának „virágos reneszánsza” azon túl, hogy az európai reneszánsz világának legkeletibb bástyája volt, kitörölhetetlen hatásként olvasztotta magába az udvarba érkező anatóliai textilek és izniki kerámiák nemes mintáit, hogy aztán a falvak népe ezt a stílust saját művészi kifejezésmódjának elemi részévé tegye. A törököktől kapott technikák, motívumok az erdélyi és dunántúli népművészetünknek olyan integráns elemei, mint a konyhánkban a paprika, mely szintén oszmán közvetítéssel jutott el Magyarországra. 

Amikor a XIX. században a magyar nemzeti ébredés új erőre kapott, ez a történelmi folyamat a modern, autonóm iparművészet európai születésével párhuzamosan zajlott.  A magyar népművészet kanonizációja egy időben zajlott a nyugati művészetének nagy orientalista reneszánszával, ahol megmutatkozik, hogy a korszak nemzetközi mércével mérhető, magyar alkotói európai társaiknál is lelkesebben és nagyobb arányban nyúlnak az oszmán művészet kincseihez. Ezt a tendenciát a két nép ekkor már virágzó barátsága is táplálta.  

A francia hódítások során a XIX. században feléledő orientalista érdeklődés Magyarországon ugyanis egészen máshogy csapódott le.  A „törökös” divat a magyar nemzeti ébredés gondolatával talált párhuzamot, így nagyon hamar talált magának éltető táptalajt. A „magyar orientalizmus” Európa többi országától is különböző, sajátos jelleget öltött, hisz egyszerre volt tudományos téren a német, míg művészi téren a brit és francia, miközben politikai és „érzelmi” téren a turáni  gondolathoz és a népi ébredés gondolatához köthető Magyarországon. Ez a szellemi talaj számos korabeli művészeti alkotást egyéni módon ihletett meg, a keleti és nyugati hatások, valamint a nemzeti partikularitás sajátos művészi elegyét teremtve meg.

Ebből kiindulva a kiállítás célja felfedni a magyar és török iparművészet közös, sokszor megfoghatatlan, a költőiség határát súroló gyökereit. A kerámiaművészetben a bokályok, az üvegművészetben a parádi hímes üvegek jelentik ezt a megfoghatatlan, érzelmi alapú művészi réteget. A XIX. század orientalizáló iparművészetéhez ugorva bemutatunk pár illusztris példát a modern európai iparművészet születésének korából megmutatva, hogy a XIX. században Magyarországon milyen fogékonyságot mutattak jelentős alkotóink a kelet iparművészete iránt. 

A XX.- XXI. század autonóm kerámia és üvegművészetének bemutatása révén azt igyekszünk megmutatni, hogy mivé fejlődött eme közös gyökerekből a „tűz művészete” Magyarországon azután, hogy ez a korábbi intenzív kulturális kapcsolat jóformán megszakadt. A történelem viharai ugyanis idő közben távolabb sodorták a magyar és török kultúrát, és ma már nem olyan egyértelmű ez a kapcsolat, mint az erdélyi fejedelmek és Rákócziak korába, vagy akár a XIX- században volt, ezért is fontos, hogy a kortárs magyar iparművészet vonatkozó területein ezt a kapcsolatot éltessük és tovább vigyük. Szeretnénk ezzel a kiállítással e két nép kerámia és üvegművészetének kapcsolatát a 21. század számára is új tartalommal feltölteni és a történelmi múlt mellett megmutatni a kortárs kerámia és üvegművészetünk jövőbe mutató vívmányait, hogy a műfajon belüli párbeszéd is újra olyan aktív lehessen, mint amilyen a múltban volt, amikor egymás eredményeiből, vívmányaiból kölcsönösen növekedhetett a „tűz művészete”.